Atyám! Magam vagyok a kereszten -

Tudom, hogy tiéd az életem.

Amit eddig hitemért tettem

Elég lesz vajon a mérlegen?

 

Előtted állok hófehéren,

Magányosan a megváltás hegyén;

Remélem semmit se vétettem

Az életben ellened én.

 

Időm lejár, nincsen sok hátra,

Utam itt a földön lassan véget ér:

De mondd, mi vár a másik világban?

Elmúlik ott a kín és szenvedés?

 

Talán néha én is hibáztam,

De hűen elvetettem a magot;

Dicsőséget sose kívántam,

Csak egy szépen ragyogó csillagot.

 

Szerettem volna: boldog családot,

Ölelni asszonyt szerelemmel,

Megadni neki a boldogságot.

De ezt én sohasem tehettem!

 

Mit ér ma a sok-sok fájdalom, a kín,

Ha rosszul végeztem dolgomat,

Ha majd örökre bezár a sziklasír,

Ha senki se hallja hangomat?

 

Talán sosem voltak bűneim,

De most mégis magamtól félek…

Remélem kibírják csontjaim

Az áldott-átkozott kereszten.

 

Mögöttem marad a földi élet,

De láthatok majd egy új csodát:

Talán, mint első tiszta lélek

Megélem holnap - a feltámadást!

 

Hiába a fájdalom, szenvedés,

Beszántják majd mit elvetettem?

Erőtlen a test, már csak a lélek él…

Ne vesszen kárba amiért éltem!

 

Atyám felelj! Hol lesz új hazám,

Miután végre kiszenvedtem?

Atyám segíts! Ne sírjon anyám,

Ha látja veszni fiát a kereszten.

 

Eljött hát…. a pillanat, a halálos….

Vigyél magaddal…. a tiéd vagyok!

Atyám…. jöjjön el…. a te országod….

Atyám…. legyen meg…. a te…. akaratod….

 

(Vers: Szabó Ferenc, fotó: Lénárd Ágnes)